A kilencvenes évek gyermekei joggal mondhatják magukról,
hogy a legjobb évtizedbe születhettek. Hiszen a fejlődés megállíthatatlan, az
emberi értékrendek átrendeződni látszanak, azonban ebben a rohanó világban is
voltak különcök, akikkel nem foglalkoztak, vagy éppen bántottak. Heather Megan
Cox is egyike volt ezeknek az embereknek. Sohasem voltak barátai, mindig
bántották és a szülei sem foglalkoztak vele. Féltek tőle, meg voltak győződve
róla, hogy valami baj van a fejével, elmebetegnek tartották és messziről
elkerülték. Úgy kezelték, mint egy pszichopatát, csak mert sötét ruhákban járt
és folyton a halálról beszélt. Érdekelte a túlvilág, éppen ezért közösítette ki
őt az osztálya is. Az anyatermészet sem bánt vele, kesztyűs kézzel; fogai
kicsit csorbák, arca szeplős és anyajegyes volt, orra görbe, így mindenki
csúnyának találta, amit számtalanszor a szemére is vetettek. Semmi sincs ezen a
világon, amitől úgy érezhette volna, hogy boldog lehetne. Sokszor megfordult a
fejében az öngyilkosság is, ezt látta az egyetlen megoldásnak, de sohasem volt
elég mersze megtenni, érdekelte a halál, azonban nem akart meghalni. Így
maradtak a magányos, gyötrelmes éjszakák, és annak a reménye, hogy egyszer majd
minden véget ér.
A történetünk, egy borongós keddi napon veszi kezdetét,
Heather tizenharmadik szülinapja után, pár nappal. A Cox szülők úgy döntöttek,
hogy ellátogatnak a helyi temetőbe, rendbe tenni a sírokat. Mivel sehová sem
tudták tenni a lányt, úgy döntöttek magukkal viszik, azt mondogatták neki, hogy
ott aztán láthat halált is, fájdalmat is, amitől majd boldog lesz. Talán ezért,
de meglehet, hogy másért is, de Heather gyűlölte a szüleit. Soha nem értették
meg. Az apja egyenesen sportot űzött a megalázásából, amiket azonban el kellett
tűrnie, hiszen nem tehetett mást. Hiába esküdözött, hogy nem okoz galibát, hogy
nem lesz semmi baj, szülei nem hittek neki, így kénytelen-kelletlen beült a
családi autóba és duzzogva bámult ki az ablakon. Unottan nézte az elsuhanó
fákat, a jelentéktelen csíkokat az aszfalton. Mindent megadott volna azért, ha
lett volna valaki, akivel megoszthatja a gondolatait. De nem volt.
A temető nem volt messze a házuktól, de a család mindenhova
autóval járt. Heather ugyan nem szeretett így közlekedni, de apja rajongott a
járművekért, ami nem is csoda, hiszen autószerelőként dolgozott, saját háza
garázsában. Lydia Cox, Lukas felesége, kiszedte a csomagtartóba dobált
koszorúkat és mécseseket, majd ezekkel a klisés, bár jobbára alkalmas dolgokkal
a temető kapuja felé vették az irányt. A kapun belépve jobbra egy hirdetőtábla
volt, rajta ázott papír fecnikkel, melyek az elhunytak neveit hirdették. Kicsit
távolabb volt a ravatalozó omladozó épülete, melynek tetején egészen apró
rézharang kongott. A nagyszülők sírja baloldalon volt, a harmadik sor, legutolsó
sírhelye. Komor, szomorú, mégis méltóságteljes hely volt. Heather nagymamája
imádta a rózsákat, ezért a sírja lábához ültettek egy bokorral, mely már az
egész sírhelyet átszőtte az. A lányt ámulatba ejtette a hely groteszk szépsége.
A mindent elárasztó virágillat és a gyertyák halovány fénye. Gondolataiba
mélyedve szippantotta be a hely, ami megmagyarázhatatlan volt a lány számára.
Úgy érezte, otthon van. Végre olyan helyen, ahol nem bánthatja senki. Ezt az
illúzióját egy éles női hang foszlatta szét.
- Heather Megan Cox! - mordult rá az anyja - Lennél szíves
idefigyelni. Legalább itt viselkedj már normálisan. Ez egy temető, az Isten
szerelmére! Vagy ez eddig fel sem tűnt neked?
-
De én nem is – szabadkozott a lány, akit bántottak anyja lekezelő
szavai.
- Ne feleselj anyáddal! Hozz vizet, és ne vágj önelégült pofát, ha gyászolókkal
találkozol! Kotródj!
Lukas maga volt a megtestesült megértés. Mindig így viselkedett a lányával, és
az sem érdekelte, ha mások is látják. Számára az apai szigor eme gyakorlása
teljesen normális volt. Ha valaki megjegyzést tett viselkedésére, akkor hangot
is adott indulatainak. Nem volt valami
barátságos ember.
Heather könnyeivel küzdve tépte ki apja kezéből a kannát, majd nagy levegőt
vett, és elindult megkeresni a csapot. Ahogy elhaladt a sírok mellett,
önkéntelenül is meg-megállt és elolvasgatta a rajtuk álló neveket és dátumokat,
közben pedig azon gondolkozott, vajon hogyan is halhattak meg. Voltak
emléktáblák, amikre a háborúkban elhunytak neveit vésték, a távolban pedig,
mint apró szentélyek sorakoztak a családi kripták. Tizenkét sorral feljebb
találta meg a kerti csapot, és a virággyűjtő konténert. Megtöltötte a kannát és
indult is volna vissza, mikor megakadt a szeme egy sírkövön. Sűrűn benőtte a
moha, repedezett volt és elhanyagolt. Egy kis kőkereszt díszelgett a tetején,
amiből már hiányzott egy nagyobb darab. Nem tudta miért, de Heather úgy érezte,
hogy a sír beszél hozzá. Valami erő vezérelte egyre közelebb és közelebb, amíg
le nem térdelt a fejfához, hogy megnézze a ráírt nevet. Nem volt rajta semmi;
sem név, sem dátum. Megsimította az elhanyagolt követ és elképesztő érzés járta
át a testét. Mintha csak megölelték volna egy szörnyű nap után. Nem tudott
elszakadni a varázsától, úgy érezte, hogy a sírban lévő idegen nem akarja
elengedni. Tudta, hogy szükségük van egymásra, és ez a kötődés egyrészt
megijesztette, másrészt megnyugtatta Heathert.
- Te is olyan magányos vagy, mint én? - szegezte a kérdést a sírban nyugvó
ismeretlennek. - Sokszor jobb volna halottnak lenni. Ott már nem bánthat senki.
Te is így gondolod?
Hirtelen a semmiből lágy szellő kerekedett, s összeborzolta a lány hosszú,
szőke haját. Heather úgy érezte, mintha válaszolt volna neki az idegen.
Felegyenesedett és újra végig simított a kereszten.
- Most mennem kell - sóhajtotta, miközben feltápászkodott. - Az a bolond apám
nemsoká értem jön
és balhét rendez. De ígérem, visszajövök.
Heather elmosolyodott, és még egyszer végigsimította a hideg
követ. Felvette a kannát a földről, ekkor valaki belemarkolt a hajába és
megrántotta azt. A kanna kiesett a lány kezéből és a jéghideg víz beterített
mindent.
Mikor megfordult, hogy lássa a támadóját, még egy pofont is kapott. Szemei
könnybe lábadtak, de tisztán látta, ki ütötte meg. Lukas volt az, aki vérben
forgó szemekkel üvölteni kezdett vele.
- Te elmebeteg kölyök! Ha így folytatod, bolondokházába
kerülsz, vagy idefeküdhetsz a barátod mellé!
- Hidd el, sokszor tényleg ezt kívánom. - üvöltötte,
miközben sűrűn folytak a könnyei - Utállak!
Lukas felszívta az orrát, megszorította lánya vállát és
visszarángatta a kocsihoz.
Heather hosszú
hetekig tartó szobafogságot kapott, miután hazaértek. Soha nem büntették még
meg annyira, mint akkor. Alig várta, hogy leteljen a büntetés, és végre
visszamehessen a jelöletlen sírhoz. Vágyott rá, mindennél jobban. Találkozni
akart vele, úgy érezte, mintha élő ember lenne. Egy barát, akire egész életében
vágyott.
Iszonyatosan lassan teltek a napok. Megpróbálta elterelni a
gondolataimat, de nem sikerült. Álmaiban is oda járt, az iskolában is azt a
sírkövet rajzolgatta a füzeteibe. Nem tudta, honnan ered ez a vágy, de már nem
is érdekelte. Sokszor próbált elszökni barátjához, de szülei árgus szemekkel
figyelték minden lépését. Mindenhová magukkal vitték, egészen addig, amíg végül
le nem telt a büntetés.
A lány eszeveszetten rohant a temetőbe, egészen a
tizenötödik sor, utolsó sírjához, ahol ledobta mellé a táskáját és magához
ölelte a kőtáblát.
- Itt vagyok! - mondta a könnyeivel küzdve, majd mesélni
kezdett neki az elmúlt hetek történéseiről.
Hónapok teltek el így. Minden nap, iskola után kiment a
temetőbe a legjobb, de halott és ismeretlen barátjához. Megpróbálta kideríteni,
hogy ki alussza örök álmát abban a sírban, de senki nem tudta megmondani.
Valaki szerint, ő volt itt elsőnek, valaki szerint nemrég kerülhetett oda, de
olyan is volt, aki azt vélte tudni, hogy egy gyilkos temette el ott az
áldozatát.
Nem tudta megfejteni, ki lehet, de az évek múlásával is
kijárta hozzá, s már nem is volt lényeges. Bár a látogatások ritkultak, rövidültek,
de nem volt olyan hét, hogy ne látogatta volna meg barátját.
Heather már a húszas évei elején járt, mikor a szülinapja
előtt újra meglátogatta a sírt. Lassan sétált el a barátjáig, akit az évek
alatt Jamesnek nevezett el. Mikor azonban odaért, majdnem megszakadt a szíve.
James eltűnt. Már nem volt ott a sírja. Egy másik állt a helyén, melyen arany
betűkkel a következő név állt: Francis Connor 1970-2015 Béke Poraira.
Azt hitte egy világ omlik össze benne. Mindenét, amije csak
volt, elvették tőle.
Szomorúan sétált kifelé, pedig régen örömmel járt ide.
Előtte azonban megnézte a hirdetőtáblát, mint tíz éve minden egyes alkalommal.
Most azonban rá mosolygott a szerencse Egy helyi temetkezési vállalat
ügyintézőket keresett. Heather egy remek lehetőséget látott a munkában, s
remélte, hogy így megtalálhatja Jamest. Jamest, aki tíz teljes évig a barátja
volt. Jóban, rosszban.
