Első Lépés

 Hatalmas hófelhő borította be az eget azon a napon. Az előrejelzés szerint, akár harminc centi hó is eshet, de még ez sem tántorította el Heathert attól a céljától, hogy megtalálja elveszett barátját. Bár valamiért utált autóval utazni, ha ő vezethetett, úgy érezte övé a világ. Szíve mélyén szorongott, félt attól, ami rá várhat, mégis felöltözött, bepattant ezüstszínű kocsijába, és elindult az állásinterjúra, ami talán választ adhat a tíz éve megfogalmazódott kérdéseire.

Heather autója nem volt fiatalnak mondható. Bár ez volt az egyetlen dolog, amit a szüleitől kapott, sejtette, hogy egyáltalán nem jó szándékból kapta. Sok hibája ellenére, a lány imádta az autóját. Mindent megtett, hogy az ütött-kopott vashalmazt, egy gyönyörű autóvá tegye. Heather lassan elfordította a kulcsot, majd az autó lassan legördült a felhajtóról.

Izgatott volt, szinte nem is figyelte az utat, csak ment előre. Nem tudta, mi fog történni, vagy egyáltalán felveszik e, de nem volt más választása. Veszteni valója, azonban annál több.

Mikor leparkolta autóját az iroda előtt, úgy érezte, mintha ezernyi pillangó repdesne a gyomrában. Nem volt bátorsága elindulni, mivel addig a pillanatig sosem kellett ilyen helyre mennie. Szülei inkább eltartották, csak ne kelljen emberek közé engedni lányukat. Féltek, hogy a lány szégyent hoz rájuk. Az önbizalom és Heather, még sohasem találkoztak, és ez csak rontott a helyzeten. - Heather Cox! Szedd már össze magad, az ég szerelmére! Ez az egyetlen esélyed, hogy megtaláld Jamest, te pedig megtorpansz? - mondogatta magának, miközben finoman, mégis határozottan megpofozgatta az arcát.

Nagy levegőt vett, kiszállt az autóból, és tétova léptekkel elindult az iroda felé, ami persze egyáltalán nem hasonlított egy temetkezési irodához. Cirádás betűivel a Moonlight felirat, inkább tűnt szépségszalonnak. Bár fogalma sem volt, hogy kellene kinézni egy ilyen helynek, mégis furcsa érzése támadt. Fejében kavarogni kezdtek a gondolatok, s teste legkisebb porcikája is tiltakozott az ellen, hogy bemenjen.

Behunyta a szemét, és lenyomta a kilincset. Lesz, ami lesz alapon. Legalább elmondhatta magáról, hogy  megpróbálta.

  Ha kívülről nem is látszott temetkezési irodának, belülről annak tűnt. Mindenhol a szürke és fekete szín dominált, még a növények levelei is feketének látszottak. A székekre fekete huzatot húztak, és ami talán a legnyomasztóbb volt Heather számára, a falra aggatott képek, melyek temetéseket ábrázoltak. Olyan érzést keltettek a lány szívében a képek, mintha csak ünnepelnék a halált. 

- Jó napot! - szólt be az első szobába, ott azonban senkit sem talált. - Az állás interjúra jöttem! Heather Megan Cox, telefonon beszéltünk pár napja!

- Jó napot! Jó napot! Ebben a munkakörben meg is tiltanám e hangzatos üdvözlés alkalmazását! - morgott  valaki. Hangjából ítélve nő lehetett, és öreg. Rekedt, hörgős, dallamtalan hang volt.

Heather lassan fordult meg, felkészülve a legrosszabbra, ő azonban ennek ellenére is megijedt.

A nő, aki mögötte állt alacsony volt, barna hajú és javában taposhatta az ötvenes éveit. Bubi frizurája tetején egy vastag lencsés szemüveg foglalt helyet, mely talán még a békeidőkből maradt rá.

- Myrtle Edwards! - nyújtotta a lány felé a jobbját - Talán foglaljunk helyet.

Heather megpróbált nyugodtnak maradni, de valahogy nem akart sikerülni neki. Szíve vad kalimpálásba kezdett, s úgy érezte elájul. Mit mondjon neki, ha megkérdezi, miért akar itt dolgozni? Mondja meg az igazat? Vagy már egyből az elején hazudjon?

Ezer meg ezer kérdés futott át az agyán, s csak remélni merte, hogy kívülről nem látszott annyira kétségbe esettnek, mint amilyennek érezte magát.

Határozatlan léptekkel követte az apró nőt, aki leült egy hatalmas íróasztal mögé, neki pedig a vele szemben lévő karosszékbe adott helyet. Ujjait tördelve nézegette a falat, a rajta lévő plakátokat és  próbált úrrá lenni az idegességén.

- Nos, Miss Cox. Ha jól látom a leadott önéletrajzát, ön műszaki szakirányú végzettséggel rendelkezik. Mi vezet rá egy ilyen gyakorlatias, fiatal hölgyet, hogy halottakkal foglalkozzék. Már ha közvetve is.

- Gyermekkorom óta foglalkoztat a halál. - Szaladt ki a száján a meggondolatlan mondat. Bár az igazat mondta, tudta, hogy innen nehéz lesz visszaküzdenie magát a nullára. - Érdekelnek a halállal kapcsolatos dolgok.

- Valamennyinket foglalkoztat a halál, kedvesem. Csak valaki nem akar tudomást venni saját halandóságáról. Sajnos, aki születik, az meghal. De aki meghal, segít, hogy mi tovább élhessünk. Ez a munka nem is a halálról szól. Hanem a gyászról, elkeseredettségről és a fájdalomról. Nap, mint nap megtört emberek sirámait hallgatni elkepesztően nehéz feladat. - mondta s cigarettára gyújtott - Mondja el Miss Cox, hogy miért magát vegyem fel?

- Dolgozni szeretnék. Méghozzá lelkesedéssel és odafigyeléssel. Szeretnék támaszt nyújtani a gyászban, de ugyanakkor rendet tenni a temetőkben, a temetés folyamatában.

Még maga is megdöbbent saját szavain. Mintha nem is ő mondta volna ki azokat. Úgy érezte, valahol a szíve mélyén, hogy egy belső hang mondatja ki vele a szavakat. Myrtle azonban nem tűnt olyannak, mint akit levett a lábáról  a jól sikerült mondat.

- Ez szép gondolat, de édes kevés! Sajnos nincs szakmai tapasztalata, nem ért az adminisztratív feladatokhoz, és ami a legfontosabb, nem venné túl komolyan a munkakört.

- Nagyon is komolyan venném. Értse meg, nekem szükségem van erre a munkára. Legalább adjon egy esélyt, hogy bizonyítani tudjak.

- Ennél magasabb végzettségű és több szakmai tapasztalattal rendelkező jelentkezők is akadnak. Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy hívni fogom a héten. Bármilyen döntés is szülessék. Viszont látásra Miss Cox!

A lány felé nyújtotta csontos kezét, meg se várva, hogy felálljon a székből. Csalódott volt, hogy nem úgy sikerült a megbeszélés, ahogy azt szerette volna. Feltápászkodott a székből és kezet fogott Myrtle-el, majd elindult a kijárat felé.

- Mondjon valami bíztatót kérem! - tett egy utolsó kétségbe esett próbát - Van valamennyi esélyem?

- Esélyek sorozata az élet. Sosem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Reménykedjék! Hiszen az, az ember, akinek nincs reménye, halott.

- El sem tudja képzelni, milyen régóta vágyom rá! 

Heather lenyomta a kilincset, s érezte, hogy a szívében lévő csalódottságát a végtelen harag veszi át. Gerincén hideg borzongás futott végig, és elméjét furcsa gondolatok járták át. Sosem érzett még ekkora dühöt magában. Percekig állt, az ajtóra meredve, mintha csak odatapadt volna a padlóhoz. Lehunyta a szemeit, majd lenyomta a hideg kilincset. Hihetetlen dühvel a szívében nyitotta ki a kocsi ajtaját. 

Beült az autóba és a kormányra hajtotta a fejét. Tudta, hogy Myrtle úgy sem hívja vissza, s ezzel elveszte az utolsó esélyt is, hogy megtalálja Jamest. Túlságosan naivnak tartotta magát, hogy egyáltalán eljött ide. Megrázta magát, majd beindította a motort. Újra előtört belőle a harag és a csalódottság szörnyű elegye, de titokban abban bízott, hogy minden jóra fog fordulni, akár egy tündérmesében. 

Bár elég naiv volt, ezt még saját magával sem tudta elhitetni. Végső elkeseredésében abban bízott, hogy valami baleset történik vele útközben és végre véget ér az a gyötrelem, amit az életének hívott.

Heathernek semmi kedve nem volt hazamenni. Tudta, hogy otthon sem kap semmilyen megerősítést, sőt, talán még romolhat is a helyzete. Céltalanul rótta az utakat, s közben azon gondolkozott, hogy hogyan tovább.

Órákkal később vette csak rá magát, hogy hazamenjen. Pedig még akkor sem volt semmi kedve hozzá. Leparkolt a ház elé, készen arra, hogyha eldurvul a helyzet, gyorsan lépni tudjon. 

Hangtalanul nyomta le a kilincset, s legalább ennyire halkan osont volna a bejárat felé, ám apja már az ajtóban állt karba tett kézzel, és azzal az utálatos cinikus ábrázatával. Mikor meglátta lányát, hangosan nevetni kezdett, hogy elvegye a maradék életkedvét is, ami az állásinterjú után még megmaradt neki.

- Tudtam, hogy úgy sem vesznek fel. És tudod miért nem? Azért, mert elmebeteg vagy! Azért! Akkor voltam a legnagyobb hülye, mikor nem adtalak be az intézetbe, mikor megszülettél. Most szenvedhetek veled!

- Kösz apa a bíztató szavakat! Így is szar napom volt, tegyél rá még egy lapáttal!

- Mégis mit gondolsz? Meddig foglak eltartani? Huszonöt éves vagy, és még sosem dolgoztál! Nem gondolod, hogy veled van a baj? Neked valami nincs rendben a fejeddel! - üvöltötte úgy, hogy zengett az egész utca. 

- Szerinted nekem milyen életem van mellettetek? Soha nem volt hozzám egy jó szavatok! Nem álltatok ki mellettem, nem is neveltetek. Csak felnőttem. A saját anyám arra nem volt képes, hogy eljöjjön az iskolai anyák napjára. Karácsonykor meg elküldtetek egy szanatóriumba, míg ti elmentetek wellneszezni. Milyen szülők vagytok ti? - fakadt ki az amúgy is labilis állapotban lévő lány, majd apját félrelökve nyomakodott beljebb a házba. 

- Mit képzelsz magadról, te elmebeteg! Hogy merészelsz így beszélni az apáddal? - Artikulátlan üvöltéssel ment a lány után az emeletre, és válogatott szitkokat vágott a fejéhez. Heather bement a szobájába, és magára zárta az ajtót. Az apa még rángatta egy kicsit a kilincset, majd beletörődött legújabb kudarcába, és elment. 

A megtörten és megalázva érezte magát, s bár megpróbálta visszafojtani érzelmeit, zokogva vetette le magát az ágyára. Elege volt mindenből, és semmi mást nem akart, csak csendet és nyugalmat. De tudta, hogy ott nem kaphatja meg. Soha semmit, nem kapott meg, amire szükségem lett volna. Legjobban azonban a szülői szeretet hiányzott neki. Mindent megadott volna azért, ha normális családja lehetne. De nem volt semmije, a szobáján és pár csecsebecséjén kívül. El akart menni, valahova, ahol soha nem találnak rá. Összecsomagolni azt a kevés holmiját, és ott hagyni azt a  házat, ami az otthona kellene, hogy legyen. De az nem volt az. Az csak egy ház volt, két olyan emberrel, akik sosem értették meg, és talán nem is szerették. De nem volt hova mennie; sem pénze, sem egy barátja nem volt, így tűrnie kellett. 

Hihetetlenül lassan teltek a napok Heather számára. Minden percben a telefonját nézte, reménykedve abban, hogy Myrtle felhívja és megkapja a munkát. De nem hívta. Szíve mélyén tudta, hogy nem fog sikerülni, mégis belevágott. A bizonytalanság, ami hatalmába kerítette, szinte elviselhetetlen volt számára. Fájt minden egyes pillanat, amit a házban kellett töltenie és mindent megtett volna azért, ha neki is normális élet adatott volna. Minden gondolata James körül forgott, az egyetlen ember körül, aki még halálában is jobb volt hozzá, mint bárki az élők közül. Lassan be kellett vallania magának, hogy apjának igaza lehet vele kapcsolatban. Nem kötődik senkihez, nincsenek emberi kapcsolatai, még csak kisállatot sem tartott soha.

 Teltek a hetek, de a telefon meg sem csörrent. Már teljesen felhagyott a reménykedéssel.

Karácsony előtt egy nappal, a mindig komor Lukas kopogtatott az ajtaján. Nem volt agresszív, nem üvöltözött, inkább ideges volt és félt. Mikor bement a szobába, egyenesen az ágy felé vette az irányt, és leült annak szélére.

- Mi van? Már le se ordítasz? - mondta gúnyosan a lány - Két hete még...

- Heather! Anyád nagyon beteg, és nyugalomra lenne szüksége.

- Óh! Hát ez nagyon szomorú! - Heather elfintorodott, mert cseppet sem hatotta meg apja bejelentése. Nem szívtelenségből tette, de minden második évben ez megismétlődik karácsonykor. Vagy őt küldik el, vagy a szülők mennek el. Bármi is az oka ennek, Heather hozzászokott ehhez. Sosem ünnepelték együtt a karácsonyt. Még gyerekkorában sem.

- Anyád nem szeretné, ha látnád, ahogy szenved. Bár valószínűleg még élveznéd is a dolgot. Na, de komolyra fordítva a szót! Azt akarjuk, hogy költözz el itthonról. Mindenkinek jobb lenne, hidd el!

- Költözzek el? Mégis hova, és miből? Tudod nagyon jól, hogy nem vettek fel sehová, de még csak Myrtle sem hívott vissza!

- Ezt már neked kell megoldanod Heather! - mondta önelégült vigyorral az arcán, majd megsimogatta lánya fejét és egy borítékot nyomott a kezébe. - Oldd meg, de aztán vigyázz a pénzre, mert nem kapsz többet. Az egyetemi tanulmányaidra raktuk félre, de jobb lesz ez így.

A lány, remegő kézzel bontotta ki a borítékot, mely elég vastag volt. Mikor sikerült, s belenézett a borítékba, azt hitte álmodik. Ágyra szórta a fehér boríték tartalmát és összesen tizenötezer dollárt számolt össze. Nem tudta mire vélni a dolgot. Bár azt mindig is tudta, hogy szülei jómódban élnek, de sosem gondolta volna, hogy egyszer vele is megosztják azt.

- De hiszen ez rengeteg pénz!

- Heather! Egyet ne felejts el! Az apád vagyok! Nem volt valami felhőtlen a kapcsolatunk az évek alatt, de nem vagyok gonosz. Pláne a saját véremmel nem. – hangja furcsán csengett, dallamtalanná vált.

Lukas Cox világ életében a csapongó érzelmeiről volt híres. Néha elviselhetetlen zsarnok, máskor kedves volt. Mintha két személyiség lakott volna benne.  Lukas egy egyszerű család, egyszerű gyermekeként jött a világra. Szülei féltek mindentől, ami új, s mereven el is zárkóztak tőle. Így Lukas mindig le volt maradva a korosztályához képest. Talán ezért is volt mindig szigorú lányához.

Lukas szülei sohasem fogadták el fiuk egyetlen döntését sem. Így a szakmáját, feleségét, s magát Heathert sem.

A mindig tartózkodó, és rideg férfi magához ölelte lányát, de alig egy fél perc után ellökte magától majd visszatért régi, utálatos önmagához. - Holnap már nem szeretnélek itt látni! Karácsony ide vagy oda!

- Anyától azért elbúcsúzhatok? – kérdezte az összezavarodott lány, kikerekedett szemekkel.

- Nem! Nem kíváncsi rád! - mondta, majd bevágta az ajtót.

Kezében a pénzel teli borítékkal, és az összességében összekuszált gondolataival Heather nekiállt összecsomagolni a dolgait. Bár nem tudta, hova fog menni, vagy mihez fog kezdeni, örült a szabadságának. Végre elmehet abból a házból, ami megannyi fájdalmat okozott neki, és ahol sosem érezte magát otthon. Bármennyire is örült a szabadságnak, és a pénznek, mégsem volt teljesen boldog. Most már csak magára számíthat már nem gyerek. Igazán most érezte csak mennyire egyedül van, s mennyire magányos.

Mikor az utolsó pólóját is egy aprócska bőröndbe gyömöszölte, elindult lefelé a lépcsőn. Megállt szülei hálószobája előtt, s pár percig némán bámulta azt. Nem akart úgy elmenni, hogy nem köszön el az anyjától, de a düh és a keserűség, amit akkor érzett, mégis rávette erre.

Mikor kinyitotta az ajtót és az előkertbe ért, mégis megnyugodott. 
- Vége van – sóhajtotta megkönnyebbülten.

Végignézett az utcán, ahol nap, mint nap végigment. Ahová annyi rossz emlék kötötte, ahol annyit sírt, míg más gyerek nevetett.

A feltámadó, csípős decemberi szél apró hópelyheket szórt a lány arcába. Cigarettára gyújtott, majd miután útjára engedte az első füstfelleget, még egyszer körbe sétált a ház körül. Kezdte úgy érezni, tényleg ezt kell tennie. El kell mennie onnan, minél messzebbre, s talán soha nem kéne visszamennie.

Beült a kocsijába, majd lassan elindult a ház elől. Alig mehetett pár métert, mikor az egyik ház előtt ismeretlen, furcsa férfit pillantott meg. Sosem látta még azelőtt, mégis tudta, hogy valahonnan ismeri őt; harmincas évei elején járhatott, de mintha a múltból lépett volna elő. Fekete öltönyt, sárga kalapot és piros csokornyakkendőt viselt, kezében sétapálcát tartott. Orra alatt vicces bajuszkát hordott, arca pedig hófehér volt. Ahogy elhajtott mellette, furcsa érzés kerítette hatalmába, s remegni kezdett. Pedig az ismeretlen nem csinált semmit, csak állt az út szélén, s bambult maga elé, ő mégis megborzongott tőle. Bár mindennek ellentmondott, amiben csak hitt, Heather lassan megállt az ismeretlen férfi mellett, majd elkezdte letekerni az ablakot. A szél feltámadt, s összeborzolta a lány hosszú szőke haját, s mire ismét kiláthatott volna az ablakon, a férfi eltűnt. Nem talált rá magyarázatot, bárhogy igyekezett is találni rá. Látta, hogy ott van, s egy pillanat is elég volt ahhoz, hogy köddé váljon.

Bárki is volt, és bárhová is tűnt, befészkelte magát a lány agyába. Végig az ismeretlen férfi járt a lány fejében, s bárhogy is szerette volna kiűzni onnan, nem sikerült.

Mire kiért az autópályára, már elmúlt a rossz érzés, de valami folyamatosan motoszkált a fejében.

Gondolatai egészen máshol jártak, majd egy ismeretlen hang a fülébe súgta:

" HEATHER VIGYÁZZ!"

Abban a pillanatban összeszedte magát, és beletaposott a fékbe. Ez volt a szerencséje, így nem hajtott neki az előtte álló kocsinak. Baleset volt a pályán, s nem vette észre a feltorlódott kocsi sort.

A lány a kormányra hajtotta a fejét, majd remegő kézzel letekerte az ablakot és egy újabb cigarettára gyújtott. Gyomra görcsbe szorult, teste minden porcikája remegett.
- Hogy nem vettem észre a sort – gondolkozott hangosan. – Valaki nem akarja, hogy meghaljak!

A megtorpanás

A kilencvenes évek gyermekei joggal mondhatják magukról, hogy a legjobb évtizedbe születhettek. Hiszen a fejlődés megállíthatatlan, az emberi értékrendek átrendeződni látszanak, azonban ebben a rohanó világban is voltak különcök, akikkel nem foglalkoztak, vagy éppen bántottak. Heather Megan Cox is egyike volt ezeknek az embereknek. Sohasem voltak barátai, mindig bántották és a szülei sem foglalkoztak vele. Féltek tőle, meg voltak győződve róla, hogy valami baj van a fejével, elmebetegnek tartották és messziről elkerülték. Úgy kezelték, mint egy pszichopatát, csak mert sötét ruhákban járt és folyton a halálról beszélt. Érdekelte a túlvilág, éppen ezért közösítette ki őt az osztálya is. Az anyatermészet sem bánt vele, kesztyűs kézzel; fogai kicsit csorbák, arca szeplős és anyajegyes volt, orra görbe, így mindenki csúnyának találta, amit számtalanszor a szemére is vetettek. Semmi sincs ezen a világon, amitől úgy érezhette volna, hogy boldog lehetne. Sokszor megfordult a fejében az öngyilkosság is, ezt látta az egyetlen megoldásnak, de sohasem volt elég mersze megtenni, érdekelte a halál, azonban nem akart meghalni. Így maradtak a magányos, gyötrelmes éjszakák, és annak a reménye, hogy egyszer majd minden véget ér.

A történetünk, egy borongós keddi napon veszi kezdetét, Heather tizenharmadik szülinapja után, pár nappal. A Cox szülők úgy döntöttek, hogy ellátogatnak a helyi temetőbe, rendbe tenni a sírokat. Mivel sehová sem tudták tenni a lányt, úgy döntöttek magukkal viszik, azt mondogatták neki, hogy ott aztán láthat halált is, fájdalmat is, amitől majd boldog lesz. Talán ezért, de meglehet, hogy másért is, de Heather gyűlölte a szüleit. Soha nem értették meg. Az apja egyenesen sportot űzött a megalázásából, amiket azonban el kellett tűrnie, hiszen nem tehetett mást. Hiába esküdözött, hogy nem okoz galibát, hogy nem lesz semmi baj, szülei nem hittek neki, így kénytelen-kelletlen beült a családi autóba és duzzogva bámult ki az ablakon. Unottan nézte az elsuhanó fákat, a jelentéktelen csíkokat az aszfalton. Mindent megadott volna azért, ha lett volna valaki, akivel megoszthatja a gondolatait. De nem volt.

A temető nem volt messze a házuktól, de a család mindenhova autóval járt. Heather ugyan nem szeretett így közlekedni, de apja rajongott a járművekért, ami nem is csoda, hiszen autószerelőként dolgozott, saját háza garázsában. Lydia Cox, Lukas felesége, kiszedte a csomagtartóba dobált koszorúkat és mécseseket, majd ezekkel a klisés, bár jobbára alkalmas dolgokkal a temető kapuja felé vették az irányt. A kapun belépve jobbra egy hirdetőtábla volt, rajta ázott papír fecnikkel, melyek az elhunytak neveit hirdették. Kicsit távolabb volt a ravatalozó omladozó épülete, melynek tetején egészen apró rézharang kongott. A nagyszülők sírja baloldalon volt, a harmadik sor, legutolsó sírhelye. Komor, szomorú, mégis méltóságteljes hely volt. Heather nagymamája imádta a rózsákat, ezért a sírja lábához ültettek egy bokorral, mely már az egész sírhelyet átszőtte az. A lányt ámulatba ejtette a hely groteszk szépsége. A mindent elárasztó virágillat és a gyertyák halovány fénye. Gondolataiba mélyedve szippantotta be a hely, ami megmagyarázhatatlan volt a lány számára. Úgy érezte, otthon van. Végre olyan helyen, ahol nem bánthatja senki. Ezt az illúzióját egy éles női hang foszlatta szét.

- Heather Megan Cox! - mordult rá az anyja - Lennél szíves idefigyelni. Legalább itt viselkedj már normálisan. Ez egy temető, az Isten szerelmére! Vagy ez eddig fel sem tűnt neked?

 -  De én nem is – szabadkozott a lány, akit bántottak anyja lekezelő szavai.

- Ne feleselj anyáddal! Hozz vizet, és ne vágj önelégült pofát, ha gyászolókkal találkozol! Kotródj!

Lukas maga volt a megtestesült megértés. Mindig így viselkedett a lányával, és az sem érdekelte, ha mások is látják. Számára az apai szigor eme gyakorlása teljesen normális volt. Ha valaki megjegyzést tett viselkedésére, akkor hangot is adott indulatainak.  Nem volt valami barátságos ember.

Heather könnyeivel küzdve tépte ki apja kezéből a kannát, majd nagy levegőt vett, és elindult megkeresni a csapot. Ahogy elhaladt a sírok mellett, önkéntelenül is meg-megállt és elolvasgatta a rajtuk álló neveket és dátumokat, közben pedig azon gondolkozott, vajon hogyan is halhattak meg. Voltak emléktáblák, amikre a háborúkban elhunytak neveit vésték, a távolban pedig, mint apró szentélyek sorakoztak a családi kripták. Tizenkét sorral feljebb találta meg a kerti csapot, és a virággyűjtő konténert. Megtöltötte a kannát és indult is volna vissza, mikor megakadt a szeme egy sírkövön. Sűrűn benőtte a moha, repedezett volt és elhanyagolt. Egy kis kőkereszt díszelgett a tetején, amiből már hiányzott egy nagyobb darab. Nem tudta miért, de Heather úgy érezte, hogy a sír beszél hozzá. Valami erő vezérelte egyre közelebb és közelebb, amíg le nem térdelt a fejfához, hogy megnézze a ráírt nevet. Nem volt rajta semmi; sem név, sem dátum. Megsimította az elhanyagolt követ és elképesztő érzés járta át a testét. Mintha csak megölelték volna egy szörnyű nap után. Nem tudott elszakadni a varázsától, úgy érezte, hogy a sírban lévő idegen nem akarja elengedni. Tudta, hogy szükségük van egymásra, és ez a kötődés egyrészt megijesztette, másrészt megnyugtatta Heathert.

- Te is olyan magányos vagy, mint én? - szegezte a kérdést a sírban nyugvó ismeretlennek. - Sokszor jobb volna halottnak lenni. Ott már nem bánthat senki. Te is így gondolod?

Hirtelen a semmiből lágy szellő kerekedett, s összeborzolta a lány hosszú, szőke haját. Heather úgy érezte, mintha válaszolt volna neki az idegen. Felegyenesedett és újra végig simított a kereszten.

- Most mennem kell - sóhajtotta, miközben feltápászkodott. - Az a bolond apám nemsoká értem jön 

és balhét rendez. De ígérem, visszajövök.

Heather elmosolyodott, és még egyszer végigsimította a hideg követ. Felvette a kannát a földről, ekkor valaki belemarkolt a hajába és megrántotta azt. A kanna kiesett a lány kezéből és a jéghideg víz beterített mindent.  

Mikor megfordult, hogy lássa a támadóját, még egy pofont is kapott. Szemei könnybe lábadtak, de tisztán látta, ki ütötte meg. Lukas volt az, aki vérben forgó szemekkel üvölteni kezdett vele.

- Te elmebeteg kölyök! Ha így folytatod, bolondokházába kerülsz, vagy idefeküdhetsz a barátod mellé!

- Hidd el, sokszor tényleg ezt kívánom. - üvöltötte, miközben sűrűn folytak a könnyei - Utállak!

Lukas felszívta az orrát, megszorította lánya vállát és visszarángatta a kocsihoz.

  Heather hosszú hetekig tartó szobafogságot kapott, miután hazaértek. Soha nem büntették még meg annyira, mint akkor. Alig várta, hogy leteljen a büntetés, és végre visszamehessen a jelöletlen sírhoz. Vágyott rá, mindennél jobban. Találkozni akart vele, úgy érezte, mintha élő ember lenne. Egy barát, akire egész életében vágyott.

Iszonyatosan lassan teltek a napok. Megpróbálta elterelni a gondolataimat, de nem sikerült. Álmaiban is oda járt, az iskolában is azt a sírkövet rajzolgatta a füzeteibe. Nem tudta, honnan ered ez a vágy, de már nem is érdekelte. Sokszor próbált elszökni barátjához, de szülei árgus szemekkel figyelték minden lépését. Mindenhová magukkal vitték, egészen addig, amíg végül le nem telt a büntetés.

A lány eszeveszetten rohant a temetőbe, egészen a tizenötödik sor, utolsó sírjához, ahol ledobta mellé a táskáját és magához ölelte a kőtáblát.

- Itt vagyok! - mondta a könnyeivel küzdve, majd mesélni kezdett neki az elmúlt hetek történéseiről.

Hónapok teltek el így. Minden nap, iskola után kiment a temetőbe a legjobb, de halott és ismeretlen barátjához. Megpróbálta kideríteni, hogy ki alussza örök álmát abban a sírban, de senki nem tudta megmondani. Valaki szerint, ő volt itt elsőnek, valaki szerint nemrég kerülhetett oda, de olyan is volt, aki azt vélte tudni, hogy egy gyilkos temette el ott az áldozatát.

Nem tudta megfejteni, ki lehet, de az évek múlásával is kijárta hozzá, s már nem is volt lényeges. Bár a látogatások ritkultak, rövidültek, de nem volt olyan hét, hogy ne látogatta volna meg barátját.

Heather már a húszas évei elején járt, mikor a szülinapja előtt újra meglátogatta a sírt. Lassan sétált el a barátjáig, akit az évek alatt Jamesnek nevezett el. Mikor azonban odaért, majdnem megszakadt a szíve. James eltűnt. Már nem volt ott a sírja. Egy másik állt a helyén, melyen arany betűkkel a következő név állt: Francis Connor 1970-2015 Béke Poraira.

Azt hitte egy világ omlik össze benne. Mindenét, amije csak volt, elvették tőle.

Szomorúan sétált kifelé, pedig régen örömmel járt ide. Előtte azonban megnézte a hirdetőtáblát, mint tíz éve minden egyes alkalommal. Most azonban rá mosolygott a szerencse Egy helyi temetkezési vállalat ügyintézőket keresett. Heather egy remek lehetőséget látott a munkában, s remélte, hogy így megtalálhatja Jamest. Jamest, aki tíz teljes évig a barátja volt. Jóban, rosszban.

Újranyitás

Drága Olvasóim!

Remélem, nem pártoltatok el tőlem, és a történetemtől! Az az igazság, hogy muszáj voltam átírni, mert így kívánta a történet. Minden fejezet hosszabb lesz, a logikai hibákat kivettem, és plusz információkat is csepegtettem beléjük.  Mostantól nem random jönnek a részek, hanem minden héten pénteken.

Az újranyitás időpontja: 2016.10.21 18:00-20:00 között

Ha szereted a horrort, a misztikumot, remélem te is a rendszeres olvasóim között leszel.

Ölel titeket: Heather