Harmadik Lépés

 Heather reszketve ült az ágya szélén, testét igazi páni félelem járta át. Nem tudta, mi tévő legyen, sosem történt vele, még hasonló sem. A szoba egyre hűvösebb és hűvösebb lett, a dörömbölés viszont egy pillanatra sem hallgatott el. A lány erőt vett magán, majd az ajtóhoz ment, hogy kinyissa azt. Ahogy keze a hűvös kilincshez ért,  a dörömbölés hirtelen abba maradt. Kinyitotta az ajtót, s tett egy tétova lépést előre. Odakint azonban senki sem volt, csak a hó hullott szakadatlanul. A fehér hó szőnyeg érintetlen volt, még Gabriel távozásának nyomai sem látszottak. A fiú kamionja ugyanúgy állt, a lámpa is ugyanúgy pislákolt, mint órákkal korábban. Minden csendes volt, még autó is csak ritkán ment el a motel melletti autópályán. Heather felvett egy kis maréknyi havat, és megmosta vele az arcát. Még egyszer körbenézett, majd visszament a szobába. Biztos volt benne, hogy ami a szobában történt vele, nem volt más, csak hallucináció. Erős akart maradni, így magára zárta az ajtót, és visszafeküdt az ágyba. Egy darabig le sem vette a szemét az ajtóról, mert attól félt, hogy az, aki dörömbölt, az be is fog menni. Megpróbálta elterelni a gondolatait, de csak James és Gabriel járt a fejében. Nem tudta hova tenni Gabrielt, azt, meg hogy mit is érez iránta pláne nem. Talán sosem szeretett ki belőle igazán? Vagy csak a félelmei miatt lángolt fel benne újra valami? Már James emléke is halványodott, amit nagyon nem szeretett volna. Agyában fénysebességgel cikáztak a gondolatok, s csak nagy nehézségek árán tudta kiverni a fejéből Gabrielt. Behunyta a szemét, s elképzelte azt a pillanatot, amikor megtudja ki is James és mi történt vele. Aludni próbált, de nem jött álom a szemére. Már majdnem aludt, amikor a fürdőszoba ajtaja megnyikordult, és hangos nevetés töltötte meg a szobát ismét. Ez azonban nem ördögi, gonosz kacaj volt, hanem boldog, örömteli nevetés. Egy boldog férfi nevetése.

Heather magára csavarta a takaróját, és felugrott az ágyából.

- Ki van ott? Mit akar tőlem? - kérdezte remegő hangon.

Az ajtó ismét megnyikordult, és léptek zaja szűrődött ki rajta. Pár másodperccel később az ajtó, sarkig tárult.

A lány halálra vált arccal nézett a fürdőajtóra. Pár pillanat múlva az ajtó becsapódott, majd apró vakolatdarabok hullottak alá. Heather leblokkolt, egyszerűen földbe gyökerezett a lába a félelemtől. Mellkasában a szíve vadul kalapált,  a feje majd szétszakadt a fájdalomtól. Nem telhetett el több mint öt perc, mikor az ismét kinyíló ajtó mögül, egy eltorzult arcú, csupa vér alak csoszogott elő.

Nem várta meg, hogy kijöjjön teljesen, feltépte a bejárati ajtót és a takaróba csavarva, papucs nélkül rohant ki a szakadó hóba. Egyenesen Gabriel kamionja felé rohant, bízva abban, hogy nem ő szórakozik vele.

- GABRIEL! SEGÍTSÉG! VALAKI SEGÍTSEN! - ordította, miközben vissza se nézve rohant előre. A lány hallotta, hogy valaki megy utána, a hó ropogása legalább is erre engedte következtetni.

Nem is egyszer esett el, így fedetlen testét beborította a hó. Bár fáznia kellett volna, mégsem fázott. Hihetetlen forróság árasztotta el, mintha a pokol tüze égette volna. Sohasem félt még ennyire semmitől.

Gabriel álmos fejjel nyitotta ki a kamion ajtaját, s mikor meglátott a földön vergődő, kétségbeesett lányt azonnal a segítségére sietett. A lány felé szaladt, s mikor elérte, átölelte és beültette a kamionba.

- Heather, mi van veled? Mitől akadtál ki ennyire? - kérdezte megrémülve, miközben egy gázégőn vizet melegített.

- Ez egy nagyon szemét húzás volt tőled Gabe! - mondta a rémülettől és a hidegtől remegő Heather.

- Tőlem? Heather, én jöttem eléd, miközben te hisztérikusan üvöltöttél, és engem hívtál! Nem lehettem én, aki megszívatott.

- Valaki van a szobámban… Nevetett és… mászkált is! Tuti meg akart ölni! Tiszta vér volt és…

- És? - vágott a szavába a fiú.

- Mintha nem is ember lett volna. - Szavait lassan, és alig halhatóan mondta, mintha félne Gabriel reakciójától.

- Megnyugtatna, ha visszamennék veled, és körülnéznénk?

-  Nem nyugtatna meg! Nincs szükségem a segítségedre, már elmondtam!

- Heather! A múltat visszacsinálni sajnos nem tudom - mondta, miközben megsimogatta a lány arcát, és belenézett a szemeibe - Pedig mindent megadnék érte!

Heather ellökte Gabriel kezét, és a fejemét is elfordította. Gyűlölte azért, amit vele tett, mégis vonzódott hozzá. Kicsit jobban is, mint szerette volna. Legszívesebben a fiú karjába vetette volna magát. Próbálta elrejteni az érzelmeit, s talán túl nyers is volt azzal, aki csak segíteni próbált rajta.

- Megkérhetlek, visszajössz velem a cuccaimért? - motyogott maga elé, remélve, hogy nem hallja meg. De meghallotta. A lányra adta a kabátját, és előkeresett egy bakancsot, ami tíz számmal lehetett csak nagyobb, mint Heather lába. Ő pedig felkapott magára egy vékony, piros kabátot.

- Gyere velem! - nyújtotta a lány felé a kezét, hogy lesegítse a kamionról.

Elindultak visszafelé, Heather pedig nagyon reménykedett benne, hogy bárki is volt bent a szobába, nem találta meg a pénzét. Akkor lenne vége mindennek. Hiszen az jelenti számára a biztonságot, legalább is egy darabig

Gabriel kinyitotta az ajtót, majd bement a szobába.

- Van idebent valaki? - kiabált be a szobába, majd egyenesen a fürdőszobába ment. Heather közben magára kapkodta a ruháit, és megkereste a pénzes borítékját. Szerencsére ugyanott volt, ahol hagyta. Gabriel néhány perc múlva tanácstalan tekintettel az arcán jött vissza.

- Sehol senki, Heather! Tűnt el valamid? - kérdezte, miközben leguggolt mellém, és a szőnyeg szélét kezdte babrálni.

- Nem… Szerencsére nem! - válaszolta, majd tett egy lépést arrébb és felvette a földről a bőröndjét.

- Szerintem, ha volt is bent valaki, valószínűleg már nincs itt! Most hová mész?

Heather úgy tett, mintha meg sem hallotta volna Gabriel kérdését. Kezében a bőröndjével az autójához ment, és beült. A szélvédő csupa hó volt, nem látott semmit. Gyújtást adott az autóra, de semmi. Az aksi lemerült, vagy a hidegtől nem indult be. Egyszerűen ott maradt egy nem működő autóval.

- Heaty! Várj már! - ment a lány után Gabe - Mit akarsz most csinálni?

- Meghalni! - válaszolta szárazon, majd a kormányra hajtotta a fejét.

- Ne sajnáltasd már magad! Gyere, elviszlek haza!

- Hagyj már békén Gabriel! Csak a véletlen műve, hogy találkoztunk! Értsd meg, hogy nem akarok tőled semmit! Gyűlöllek Gabe! Összetörtél, megaláztál, tönkretettel! Soha nem akartam veled találkozni! Soha! Bárcsak maradt volna a kollégád, akkor meg sem láttál volna!

- Heather! Egyedül álltam a parkolóban! Nem volt ott senki más...

- Látod? - vágott a szavába - Megint ezt csinálod! Hagyj békén! Megoldom a gondjaimat egyedül is!

- Tudod mit? - kérdezte Gabe, aki idegességében az ajkába harapott - Nem is érdekel mi lesz veled! Nem hiszem el, hogy valaki ennyire negatív is tud lenni. Hányszor kell elmondanom, hogy sajnálom, amit tettem. Miért nem tudsz hinni nekem! Egyedül álltam abban a kibaszott parkolóban. Csak észrevettem volna egy másikat.

Gabriel szavai szinte leperegtek a lányról. Legalább is látszatra. Heathert ugyanis majd szétvetette a vágy, hogy a fiút maga mellett tudja. Valami vonzotta a fiúhoz, talán Jamesnél is jobban.

A szőke lány kipakolta kocsijából a bőröndjeit, és jobb híján visszament a szobájába. Nem akarta elveszíteni a száz dollárt, amit fizetett érte. Gabriel a lány lezárt kocsijának támaszkodott egy darabig, majd fejcsóválva, a havat rugdosva elindult a kamionja felé. Mérges volt a lányra, minden joggal persze.

Mikor visszaért kamionjába, leheveredett az ágyára, vagyis az annak kikiáltott matracos priccsre. Sokáig bámult maga elé, s megpróbálta felidézni magában azt a végzetes napot. Nem emlékezett minden részletére, de arra nagyon is, mit érzett közben. Maró fájdalmat, és azt, hogy nem ura az elméjének.

Felült, majd Heather szobáján állapodott meg a tekintete. A lámpa épp akkor kapcsolódott fel, s még látta a lány körvonalát a sötétítő függönyön át. Segíteni akart neki, de annyira ellenséges volt vele, hogy jobbnak látta magára hagyni. Pedig ez volt az, amit a legkevésbé szeretett volna.

Kicsivel később Heather hallotta, ahogy felbőg a motor, majd a kamion lassan elindul kifelé a parkolóból. Nagyot fújt, majd leült az ágya szélére.

Legközelebb másnap reggel tért magamhoz, Gabe kabátjában, szinte teljesen lelógva az ágyról.

A csodálatos reggeli után, - ami egy bögre kávéból, egy szelet pirítósból és két tükörtojásból állt - lesétált a benzinkúthoz. A hó még mindig szakadt, és esélyét sem lehetett látni, hogy abbahagyja. Lassan botorkált le a csúszós úton, majd teljesen átfagyva lépett be a shopba. Bent két egyenruhát viselő eladót láttam. Egy magas férfit, és egy alacsonyabb lányt.

- Jó reggelt! - köszönt a lány lelkesen, majd beállt a kassza mögé. A férfi, viszont csak ült a székben, a telefonját nyomkodva - Tudok segíteni valamiben?

- Igazából egy kis segítségre lenne szükségem! Nem indul az autóm. Valószínűleg lemerült az aksi!

A férfi felnézett, majd mosolyogva ennyit mondott.

- Szar ügy!

- Hát az! - mondta Heather, majd leült egy magas bárszékre. - Kaphatnék egy kávét? Fönt a motelben valami iszonyat volt, az a lötty, amit kávénak hívnak!

- A motelben aludtál? - kérdezte a férfi - Mi volt az, az üvöltözés hajnalban?

- Nem tudom! - hazudta, miközben belekortyolt a kávéjába. - Úgy aludtam, mint a bunda!

- Gyere, bebikázzuk azt az autót! - mondta a férfi - Sabrine, főzz egy presszókávét légy szíves nekem is! - mondta a lánynak, majd mikor megkapta a kávéját elindult kifelé a shopból - Sabrine, kint leszek!

Sabrine megcsóválta a fejét, amiből Heather tudni vélte, kollegája nem a munka hőse. Fiatal volt, talán túlságosan is, hogy ilyen helyen dolgozzon. A férfin viszont látta, nem ma kezdte a szakmáját. Magabiztosan lépett ki a shop ajtaján, kávéjával a kezében. Mellkasán lévő kitűzőjén a Kenneth Schwartz név állt. Heather rámosolygott az ifjú kutas lányra, kifizette a kávéját, majd kiment a férfi után. Felsétált a kocsijához, és megvárta, még Kenneth is felér az autójával. Gyönyörű ezüst terepjárója volt, melynek hátsó ülésén egy vadászpuska foglalt helyet.

Heather értetlenkedve nézett a kutasra, aki mosolyogva annyit mondott.

- Vadászom. Szabadidőmben. Meg aztán, itt sosem lehet tudni, mikor van rá szükség.

Halálra vált arccal nézett vissza a kútra, ahol a fiatal lány most egyedül tartja a frontot. Rosszalló tekintete a kutasnak is feltűnt, ezért elütötte az egészet egy "vicceltemmel".

- Nem értek ám hozzá, mit kellene ilyenkor csinálni! - mondta, a lány, megpróbálva elterelni figyelmét az elhangzottakról.

Kenneth nem szólt semmit, csak mosolygott. Tizenöt perc múlva végzett az egésszel. Két kábelt az ő illetve Heather autójának akkumulátorához erősített, és hagyta járni a motort.

- Kész! - mondta, majd kinyitotta a kocsi ajtaját.

Heather beszállt, becsukta az ajtót, beindította a kocsit majd letekerte az ablakot, és kiadott rajta húsz dollárt, a kutasnak.

- Köszönöm a segítséget! - mosolyodott el, majd felhúzta az ablakot.

- Örültem! - mondta, majd zsebre tette a pénzt.

A lány gázt adott, majd elhajtott arról az átkozott helyről.

Céltalanul vezetett, nem tudta, hova menjen, és mihez kezdjen most. Minden összezavarodott, és nem értette, miért történnek vele ezek a dolgok. Miért találkozott Gabriellel, és miért fáj neki ennyire átkozottul, hogy elzavarta őt? Pedig az tűnt a leglogikusabb döntésnek akkor. Mi lesz, ha nem találja meg Jamest, és örökre elveszítette őt. Próbált az útra koncentrálni, de egyre nehezebben ment neki. Már elhagyta a várost, mikor megcsörrent a telefonja. Az apja volt a vonal másik végén. Remegő kézzel vette fel a telefont.

- Halló apa!

Apja azonban egy szót sem szólt a telefonba. Csak valami karácsonyi dal szólt a háttérben, és emberek beszélgetése hallatszott. Talán csak véletlenül hívta volna fel, vagy azért, hogy hallja, milyen jól szórakoznak most, hogy ő már nincs velük. Könnyek gyűltek a szemébe, letette a telefont, és mérgében az anyós ülésre dobta azt. Elege volt az életéből. Még jobban, mint azelőtt. Órákon át rótta az utakat, s már maga sem tudta hol járhat. Nem akart még egy motelbe bemenni, csak menni előre. Az utak kihaltak voltak, mindenki a szeretteivel ünnepelt. Csak neki nincsenek szerettei. Egyedül James, de őt is elvették tőle.

Napok voltak még hátra addig, hogy időpontot kérhessen az Irattárba. Végtelen hosszúnak tűnt az, az idő, amit várakoznia kellett, s azt sem tudta, hogy megéri e várakoznia. Nem tudtam mi tévő legyen. Hosszasan rágódott rajta, hogy megtegye e azt, ami hirtelen eszébe jutott. Ugyanis nála maradt Gabriel kabátja, és a bakancsa is. Utálta még a gondolatát is, mégis be kellett ismernie, hogy biztonságot jelentett számára. Legalább lenne kihez szólnia, lenne, aki meghallgatná. De ha újra átveri, vagy megalázza? Nem élné túl, ha még egyszer összetörné a szívét. Remélte, hogy tényleg megbánta tettét, s most talán lehet egy élő, létező barátja is. Hosszas mérlegelés után félrehúzódott az út szélén, megkereste az ülés alá esett telefonját, s a cetlire írt számsort bepötyögve, tárcsázta a számot. Gabriel szinte azonnal felvette a telefont.

- Gabe! - szólt bele a telefonba. Heather viszont hirtelen meg sem tudott szólalni. Nem igazán tudta, mit is akar mondani neki egyáltalán. - Halló? Ki az?

- Szi… szia, Gabriel! Heather vagyok… - kezdte makogva az összezavarodott lány

- Mit szeretnél? - kérdezte sértődötten. - Ilyen gyorsan megváltozott a véleményed?

- Nincs kedved találkozni? A történtek miatt nem szeretnék egyedül lenni! - mondta, a kérdését elengedve a füle mellett.

- Hát, most nincs kedvem! Oldd meg a problémáidat egyedül! - mondta hidegen, majd bontotta a hívást.

Kezei ökölbe szorultak,  majd a kormányon töltötte ki minden keserűségét. Elrontotta, s ezzel véget vetett valaminek, ami még el sem kezdődhetett igazán. Megmasszírozta verejtéktől gyöngyöző homlokát, majd elfordította a slusszkulcsot. Keresett egy helyet, ahol megfordulhatott, majd elindult vissza a városba. Éhes is volt, de semmi sem volt nyitva. Elvégre karácsony van. Heather legrosszabb karácsonya egész életében. Agyában egymást kergették a gondolatok, s hiába töprengett mi is lehet a baj, egyedül az ő meggondolatlanságát tudta hibáztatni. A sok "ha" ott lebegett a feje felett, de megváltoztatni, már semmit sem tudott. Szomorúan hajtott el a benzinkút és a szörnyű motel előtt, majd meg sem állt a város széléig.  Mikor beért a városba, ismét félreállt és újra felhívta Gabrielt. A fiú fel sem vette a telefont.

- Bassza meg! - szitkozódott a lány, majd újra és újra tárcsázta a számot.

Mikor Gabriel felvette a telefont, Heather nem engedte szóhoz jutni, egyből mondani kezdte, a már jó előre kigondolt szöveget.

- Gabe, figyelj! Lehet, hogy nem voltam veled valami kedves, de be kell látnod, hogy a történtek után, te sem lettél volna velem az! Szükségem van valakire, aki segít nekem, s szeretném, ha az a valaki te lennél! - darálta a szöveget, meg se engedve, hogy Gabe szóhoz jusson - Adjunk egy új esélyt egymásnak! Nekem, hogy megbocsássak, neked, hogy megbocsájthassak!

- Hol vagy most? - sóhajtotta. - Bár tudod, hogy most nem szívesen megyek érted.

- Emlékszel még, hogy hol lakunk?

- Persze! Hogyne emlékeznék

- Gyere oda értem!

- Egy óra múlva ott vagyok! De sokba fog ez kerülni neked!

Nem válaszolt, de mosolyogva tette le a telefont. Úgy érezte, kezd egyenesbe jönni minden. Legalább is, ami Gabrielt illeti.

Mikor Heather megállt a házuk előtt, apja ingerülten ment ki elé. Meg volt róla győződve, hogy lánya haza akar költözni. Mielőtt azonban egy szót is szólhatott volna, Heather a kezébe nyomta a kocsi kulcsát és bement a házba. Bent hatalmas parti fogadta, olyan, amilyet még sosem látott a házukban azelőtt. Anyja fején mikulás sapka fityegett, és egy koktélos poharat tartott a kezében, viszont nem úgy nézett ki, mint aki halálos beteg. A körülötte lévő emberek ismeretlen ismerősök voltak számára. Valahol már mindegyikőjüket látta, de nem tudta hova tenni őket. Senkihez sem szólt egy szót sem, sőt, még a saját anyjának sem köszönt. A konyha felé vette az irányt, és enni kezdett. Annyit evett, amennyi belé fért. Pár perccel később Lukas Cox jelent meg a konyhaajtóban.

- Nem megmondtam, hogy nem akarlak többé itt látni? - mordult rá a lányára, ám ő még a vita elkezdése előtt véget vetett neki.

- Megmondtad! De hidd el, többé nem fogsz látni! Elmegyek, és megkeresem Jamest! Soha többé nem jövök vissza! A kocsit is megtarthatod, nem lesz már szükségem rá!

- Heather? Miről beszélsz? - jelent meg Lydia is, aki döbbenten nézett hol lányára, hol pedig a férjére.

- Fél órán belül itt van értem Gabriel, és segít megkeresni Jamest! Jól nézzetek meg, mert soha többé nem jövök vissza!

- Gabriel? Gabriel Gold? - dadogta Lydia, s leejtette a poharát. - Nem mehetsz el vele! Inkább maradj itthon! Nem emlékszel mit tett veled? Soha nem tanulsz semmiből?

- Sokkal szívesebben vagyok vele, mint veletek! És, ha megbocsájtotok, nekem mennem kell!

- Te nem tudod, milyen az, az ember! - mondta komoran Lukas.

- Azt sem tudtam, hogy olyan gerinctelen vagy, hogy felhívsz telefonon, hogy halljam, milyen jó hangulatban telik a karácsonyotok nélkülem! Agyő!

Heather belemarkolt egy tál kekszbe, majd kiment a házból. Elképesztően jól eső érzés volt megmondani a magáét a szüleinek. Még akkor is, ha nem voltam olyan durva, mint amilyen akart lenni. A ház elcsöndesült, a zene elhallgatott, Heather pedig némán vártam Gabrielt a ház előtt újabb cigarettára gyújtva. A bejárati ajtó megnyikordult, és Lydia Cox lépett ki rajta. Egyenesen lánya felé vette az irányt.

Lydia középmagas, korai negyvenes éveiben járó, csinos hölgy volt. Világosbarna, inkább szőkébe forduló haját lófarokban hordta, barna szemei egyszerre sugározták a szigort és a szeretetet.

- Dobd már el azt a szart kérlek! - mordult lányára, aki fittyet hányva Lydia arcába fújta a füstöt. - Nézd! Gondolom rájöttél, hogy nem vagyok beteg.

- Tényleg nem? - kérdezte szarkazmussal a hangjában Heather - Az életben nem jöttem volna rá! De tudod mit? Nem is igazán érdekelsz. Sem te, sem apa.

- Nekünk is jár a boldogság Heather. És lássuk be, veled nem volt könnyű az életünk!

- Nektek? - vettette oda lenézéssel a hangjában a lány - Akkor én mit mondjak? Sosem szerettetek, még az anyák napjára sem jöttél el baszd meg!

- Vegyél vissza az arcodból Heather! Az anyád vagyok!

- Ha anya lennél, most nem az utcán tölteném a karácsonyt. Ha anya lennél, nem küldtél volna szanatóriumba, míg utazgattatok. Ha anya lennél, szeretnél. De te nem anya vagy! Csak egy söpredék!

Heather pont elszívta a cigarettáját, mikor begördült Gabriel kamionja az utcába. Mikor mellém ért, hatalmas vigyorral az arcán nyitotta ki az ajtót.

- Nem lett volna egyszerűbb, ha már tegnap velem jössz?- kérdezte.

- Nálam maradt a kabátod! - mosolyodott el a lány, s bemászott a kamionba. Anyjára ügyet sem vetett, mintha csak levegő lenne. - Merre megyünk?

- Te vagy a főnök!

- Akkor menjünk oda, ahol le tudok tusolni! Iszonyú szagom van már!

- Miért nem tusoltál otthon?

- Ez egy hosszú história, majd út közben elmondom!

Hangosan felbőgött a motor, majd elindultak.

- Heather! - kezdte, miközben a lány felé fordította a fejét - Azért örülök, hogy hívtál!

Megnyugtatták a fiú szavai, s már kétsége sem volt afelől, hogy helyesen cselekedett. A visszapillantó tükörből még egy darabig látta anyja megrökönyödött képét, majd teljesen eltűnt a szeme elől. Tudta, hogy már csak karnyújtásnyira van attól, hogy megtalálja Jamest.